A K-1 jelenleg a világ egyik legnézettebb és leglátványosabb küzdősport-rendezvénye, mely 1993-ban Japánból indult világkörüli hódító útjára. Ma már a legtöbb küzdősportoló álma, hogy bekerüljön a K-1 versenysorozatba, és Tokióban közel 80.000 néző előtt küzdhessen.

A K-1 a küzdősportok „királya”, melynek első magyar résztvevője 1995-ben a debreceni profi kick-box világbajnok, Tumbász József volt. Magyar versenyzők 2000 óta vesznek részt rendszeresen hivatalos K-1 versenysorozaton Európában.

1993
Kazuyoshi Ishii Tokióban, a Yoyogi Dai-Ichi stadionban rendezte meg az első K-1 Grand Prix-t. Tízezer néző volt kíváncsi az eseményre, amelyet nyolc versenyző közül a veterán horvát kick-bokszos, Branko Cikatic (egyes helyeken Branco Citatic) három kiütéses győzelmet aratva nyert meg. Övé lett a győztesnek járó, 100 ezer dollár pénzdíj is. Cikatic a mai napig is a GP döntők legidősebb győztese. A fináléban Ernesto Hoost volt az ellenfele, aki megverte Peter Aerts-et és az amerikai Maurice Smith-t.
Ebben az évben még két K-1 versenyt rendeztek meg, az egyiket a japán Satake, a másikat Ernesto Hoost legyőzésével Peter Aerts, a holland „Favágó” nyerte meg. A K-1 berobbant a köztudatba.

1994
A GP-t Peter Aerts nyerte meg, aki a mai napig is a döntők legfiatalabb győztese. Aerts 23 éves és 217 napos volt, amikor első lett. A finálé előtt még úgy tűnt, hogy valóra válhat a japánok és Ishii mester álma, hiszen Masaaki Satake a végső győzelemért küzdhetett. Satake azonban ahelyett, hogy teljes erejével a mérkőzésre koncentrált volna, inkább a magamutogatással volt elfoglalva. Mindez megbosszulta magát, Aerts megérdemelten győzött. Ekkor küzdött először a svájci Andy Hug, aki az első mérkőzését elveszítette. Ebben az évben Ernesto Hoost egy K-2-es versenyt nyert meg.

1995
A harmadik év újra Peter Aerts sikerét hozta. A GP döntőbe jutásért már 16-an küzdöttek. A májusi versenyen Aerts kiütötte a francia Jerome Le Bannert, és legyőzte Hoost-ot is. A dél-afrikai Mike Bernardo a harmadik menetben kiütötte Andy Hug-ot.

1996
Sokak véleménye szerint ez volt az egyik legizgalmasabb év. Nagy meglepetésre a selejtezők során a 21 éves horvát újonc, Mirko „Cro Cop” Filipovic legyőzte az előző évi döntős Jerome Le Bannert. A mérkőzésük két fiatal titán összecsapása volt, hiszen Le Banner is csak 23 éves volt. Filipovic-on kívül Musashi, a 23 éves japán fiatalember is ekkor robbant be az élmezőnybe.

A GP döntőben Mike Bernardo legyőzte a kétszeres bajnok Aerts-et, majd megverte az új japán sztárt, Musashit is. A másik ágon Andy Hug került a fináléba. A végső összecsapást a svájci versenyző nyerte meg, így Hug harmadik nekifutásra bajnok lett. Ő az első, és eddig az egyetlen bajnok, aki igen jelentős karate múlttal rendelkezett.

Érdekességként megemlítjük, hogy ebben az évben már Sony PlayStation gépen játszható K-1 videojáték is megjelent a piacon. A K-1 népszerűségének újabb bizonyítéka volt az is, hogy az év októberében már a Fuji TV is közvetítette a yokohamai, K-1 Sztárok Harca (K-1 Star Wars) elnevezésű versenyt.

1997
Ez az év a nagy áttörés ideje volt. Az ismert K-1 versenyzők, mint például Peter Aerts, Mike Bernardo vagy Andy Hug, Japánban hatalmas sztárokká váltak. Egyre többet szerepeltek a televíziókban, és az írott sajtóban is. Reklámokat készítettek velük, minden sportkedvelő ismerte a nevüket. Ekkor került be a világ legjobbjai közé egy újabb nagyszerű karatés, a brazil Francisco Filho is.

Japán három legnagyobb városában, Nagoyában, Osakában és Tokióban is rendeztek K-1 versenyeket. A fővárosi GP döntőre kevesebb, mint egy óra alatt több mint 45 ezer jegyet adtak el.

A nyolc finalista nagyon izgalmas mérkőzéseket vívott. Ernesto Hoost legyőzte Filho-t, Hug pedig Aerts-et. A döntőben Hoost pontozással megverte a svájci sztárt, és megszerezte első bajnoki címét. A verseny televíziós nézettségi mutatója elérte a 20%-ot, ami kiváló eredmény.

1998
A K-1 továbbra is dinamikusan fejlődött. Hug hazájában, Svájcban az európai Grand Prix versenyen a horvát származású, de német színekben versenyző Stefan Leko győzött. Leko ezzel bejutott a tokiói döntőbe.

Las Vegasban megrendezték az első amerikai K-1 Grand Prix-t. A győztes részt vehetett az osakai versenyen, amelyen már a tokiói döntőbe jutás volt a tét. Las Vegasban az amerikaiak egyik legendás harcosa, Rick Roufus nyert, Osakában viszont Francisco Filho legyőzte őt. Ezen a viadalon a korábbi GP döntős Masaaki Satake vívta ki a továbbjutást, miután pontozással legyőzte a brazil Glaube Feitosát.

A tokiói GP döntőben viszont az első mérkőzésen Peter Aerts leiskolázta őt. A hollandok kétszeres világbajnoka KO-val verte Satakét. Aerts a következő mérkőzését is kiütéssel nyerte meg. Aerts a mindent eldöntő összecsapáson az egymás után harmadszor finalista Andy Hug-ot is KO-val győzte le. Aerts fantasztikus volt, ő lett a sportág első háromszoros világbajnoka (és a horvát Cikatic után a második, aki a döntőben mindhárom mérkőzésén kiütéssel győzött).

1999
Mind a versenyzők, mind a nézők részéről tovább nőtt a K-1 iránti érdeklődés. A sportág menedzsmentje ezért három nagy tornát is kijelölt, hogy az egyre több nehézsúlyú sztár eldönthesse egymás között, hogy kik jutnak be az osakai selejtezőbe. Ezeknek a versenyeknek a győztesei az úgynevezett „K-1 szupersztárokkal” küzdöttek meg tokiói döntőbe jutásért. A szupersztárok a következők voltak: a Japán K-1 GP-n Musashi és Nobu Hayashi, a K-1 Braves viadalon Xavit Bajrami és Lloyd Van Dams, a K-1 Dream versenyen pedig, Stefan Leko és Samir Benazouzi.

Ezeknek a versenyeknek a megszervezése nemcsak sport, hanem marketing szempontból is telitalálat volt, hiszen immár több olyan esemény is akadt, amelyre felkészülhettek a versenyzők, és amelyek témát szolgáltattak a sajtónak, és ezzel fenntartották a közönség figyelmét. Mindez természetesen hozzájárult a szponzorok még jobb kiszolgálásához is.

A GP döntőben Ernesto Hoost és Mirco „Cro Cop” Filipovic küzdöttek meg az elsőségért. Filipovic a japán Musashit és az ausztrál karate sztárt, Sam Greco-t verte meg. Hoost legyőzte Andy Hug-ot, és Aerts-et. A fináléban Hoost pontos támadásaival megverte Filipovicot is, és pályafutása során másodszor is világbajnok lett.

2000
A XX. század lezárásaként egész évben fantasztikus küzdelmek zajlottak a döntőért. A K-1 menedzsment három tornát jelölt ki, ahonnan a két legjobb versenyző került be a GP döntőbe. A hetedik résztvevő a Japán GP győztese lett, míg a nyolcadik induló kiválasztásának jogát Kazuyoshi Ishii tartotta fenn magának. Ezekről a viadalokról a francia Jerome Le Banner, a holland Ernesto Hoost, a francia kick-boksz bajnok Cyril Abidi, a brazil karate sztár Francisco Filho, valamint a dél-afrikai Mike Bernardo és a horvát Mirko „Cro Cop” Filipovic jutott be a döntőbe. Hozzájuk a japán verseny győztese, Musashi, és Ishii mester kiválasztottja, Peter Aerts csatlakoztak. Csakhogy nem sokkal a döntő előtt Le Banner és Bernardo megsérültek, így nem tudtak részt venni a versenyen. Helyükre Stefan Leko és az új-zélandi Ray Sefo kerültek be, akik kiválóan helyettesítették Bernardoékat.

A viadal nem nélkülözte a drámai eseményeket sem. A küzdelem hevében Abidi megsérült az Aerts elleni mérkőzésen. A végső győzelmet Ernesto Hoost szerezte meg, aki a döntő napján 10 menetet küzdött végig, mire harmadszor is megszerezte a világbajnoki elsőséget. Hoost megverte Filipovicot, Filhot és Sefot is. Újra igazolta, hogy megérdemli a már korábban ráakasztott becenevet, a „Tökéletes”-t (Mr. Perfect). Hoost nagyszerűen osztotta be az erejét, és szép technikákkal, pontozással, tisztán győzte le ellenfeleit. Ezzel utolérte Peter Aerts-ot, ő is háromszoros világbajnok lett.

2001
Ebben az évben, többek között a 2000-ben tapasztaltak miatt is, a K-1 menedzsment megváltoztatta a kvalifikációs rendszert. Már nem három, hanem négy kvalifikáló versenyt rendeztek, amelyeknek csak a győztesei kerülhettek egyenes ágon a decemberi Grand Prix döntőbe. Ebben, a sportág további terjeszkedésének szándéka mellett, az is közrejátszott, hogy elkerüljék az esetleges unalmas mérkőzéseket. A négy kijelölt verseny az osakai GP, a melbourne-i GP, a nagoyai GP, és a las vegas-i GP volt. Az ezeken második helyen végzettek a fukuoka-i vigaszversenyen küzdhettek a további kiadó helyekért. Osakában Jerome Le Banner győzött és jutott egyenes ágon döntőbe. A második Adam Watt lett, aki Fukuokában próbálhatott szerencsét. Melbourne-ben Ernesto Hoost győzött, az angol K-1 bajnok Matt Skelton lett a második. Ennek a versenynek az egyik legnagyobb meglepetése volt, hogy a kanadai Mike McDonald már az első menetben kiütötte a többszörös döntős Filipovicot. Nagoyában a fehérorosz Alekszej Ignashov nyert Lloyd Van Dams előtt. Las Vegasban pedig, Stefan Leko verte meg Peter Aerts-ot. A dán Nicholas Pettas a Japán GP-n elért figyelemreméltó eredményének, két kiütésének és Musashi legyőzésének köszönhetően ment tovább.

Ez eddig tiszta sor. Az viszont már váratlan csavar, hogy Filipovic lemondta a fukuokai versenyt, így a helyére az új-zélandi Mark Hunt került, aki korábban megnyerte az óceániai bajnokságot, Melbourne-ben viszont kikapott Hoost-tól. Hunt Fukuokában kikapott honfitársától, Ray Sefotól, de Sefo megsérült, így mégis Hunt ment tovább. A következő körben megverte Watt-ot, és végül bejutott a tokiói döntőbe. Ez már így is elég kacifántos történet, de ígérhetjük, hogy még csak most jön a java.

A döntőt 65 ezer néző látta a helyszínen, a tv készülékek előtt pedig milliók ültek. A szervezők megadták a módját, hiszen a világ egyik leghíresebb ring szpíkere, az amerikai Michael Buffer konferálta a műsort.

A torna első mérkőzését két sztár, Hoost és Leko vívta egymással. Leko mindent megtett, de a rutinos Hoost kifogott rajta, és sima pontozással legyőzte. Csakhogy közben megsérült, és a következő mérkőzésre már nem tudott kiállni. A K-1 szabályai szerint, így mégis Stefan Leko jutott tovább.

A második találkozón a már 13 mérkőzés óta veretlen, sokak által a legnagyobb esélyesnek tartott Le Banner és az újonc Hunt csaptak össze. Elképesztő csata volt, olyan, amelyről még ma is beszélnek az emberek. Le Banner már az első menetben megpróbálta kiütni a mezőny legalacsonyabb versenyzőjét. Hunt azonban keményen ellenállt. A torna előtt Le Banner el sem tudta képzelni, hogy az új-zélandi kifoghat rajta. „Csak nem képzelik, hogy ez a fickó kihívást jelent számomra?”- nevetett egy újságírói kérdésre válaszolva.
Valószínűleg ez volt élete legnagyobb tévedése. Hunt ugyanis az első menetben nagyszerű, a másodikban pedig, egyenesen csodálatos volt. Döbbenetes, hallatlanul izgalmas küzdelemben olyan ütészáport zúdított a franciára, hogy Le Banner a 16-ik bekapott bomba után már nem bírta tovább és padlót fogott. Hunt az egész torna legjobb mérkőzésén, kiütéssel verte meg Le Bannert, amivel óriási szenzációt okozott.

A közönség még alig ocsúdott fel az ámulatból, és máris következett Nicholas Pettas, a „Kékszemű Szamuráj” és Alekszej Ignashov, a „Vörös Skorpió” harca. Pettas az első menetben megpróbálta körbetáncolni és távolabbról megdolgozni a nála 15 cm-rel magasabb ellenfelét. A másodikban is ez volt a terve, de Ignashov térde hirtelen megvillant, és a törött orrú Pettas máris mehetett zuhanyozni.

A negyedik mérkőzésen két rutinos, öreg róka, a háromszoros K-1 világbajnok Aerts, és a karate VB érmes brazil Francisco Filho küzdött egymással. Aerts lába sajnos újra megsérült, így fel kellett adnia a mérkőzést.

Az első elődöntőben Leko és a rettentő erős Hunt csapott össze. Leko jól kezdett, szokásához híven gyors és kemény volt. Hunt azonban nemcsak bírta, hanem adta is a pofonokat. Kétszer is leütötte Lekot, így egyhangú pontozással jutott be a döntőbe.

A másik ágon a tapasztalt Filho és a roppant veszélyes Ignashov mérkőzése, bár végig izgalmas volt, nem hozott látványos harcot. Filho jól tartotta távol a fehérorosz thai-boksz világbajnokot, és közben remek rúgásokkal többször is eltalálta őt. Végül Filho szoros, de egyhangú pontozással legyőzte Ignashovot, és bekerült a döntőbe.

Filho a Hunt elleni mérkőzésen is igyekezett az addig bevált taktikája szerint küzdeni. Ütéstávolságon kívül maradt, és elsősorban lábbal, onnan dolgozott. Hunt azonban időnként meg tudott indulni, így végig kiegyenlített volt a mérkőzés. Filho az első menetben tízszer lábon rúgta Hunt-ot, aki hat testre mért ütést vitt be. A második menetben Filho tizenötször rúgta meg Hunt-ot, miközben kilenc kemény testütést szedett be. A harmadik menetben a már addig is folyamatosan hátráló Filho-t passzivitásért figyelmeztették. Ebben a három percben Filho kilenc rúgást hajtott végre, míg Hunt tizenegy ütéssel találta őt el. A bírók a három menet után döntetlenre adták a mérkőzést, így egy extra menet következett. Filho, aki addig végig maximálisan koncentrált, itt már elfáradt, és a frissebb Hunt többször is tisztán eltalálta őt. Filhot passzivitásért újra figyelmeztették. Erejéből már csak négy rúgásra futotta, Hunt viszont tizenötször vitt be találatot. Ezt a menetet egyértelműen az új-zélandi versenyző nyerte meg. A döntés nem is lehetett kétséges, a K-1 2001 évi világbajnoka Mark Hunt lett!

Hunt ezzel egy csapásra nagy sztárrá vált. Hihetetlen küzdeni tudásával, keménységével belopta magát az emberek szívébe. 1997 óta ő lett az első új K-1 bajnok. Győzelméért 400 ezer dollárt vághatott zsebre.

2002
A K-1 menedzsment újra megváltoztatta a selejtezők lebonyolítási rendjét. Újra visszatértek az osakai minősítő versenyhez. A Japán GP győztese továbbra is egyenes ágon juthatott be a tokiói döntőbe. Ezek előtt rendezték meg a területi selejtező versenyeket, ahonnan a győztesek a Las Vegasban rendezett amerikai K-1 GP-n találkoztak. Ezt a viadalt a kanadai Michael McDonald nyerte meg.

Osakában különösen a Bob Sapp – Ernesto Hoost találkozó csigázta fel a kedélyeket. Ennek előzménye az volt, hogy az amerikai óriás az első K-1 mérkőzését szabálytalanság miatt elveszítette, de a rossz fiúi szerep csak jót tett a népszerűségének. Sapp fontosságát jelzi, hogy a következő mérkőzésén maga Kazuyoshii Ishii bíráskodott. Azt a találkozót Sapp technikai KO-val nyerte meg. A Hoost elleni mérkőzés sem nélkülözte a drámai jeleneteket. A csata hevében Hoost megsérült, és az orvos nem engedte tovább küzdeni. Hoost kiesett, Bob Sapp pedig bejutott a GP döntőbe.

Az élet azonban nagy tréfamester. Eléggé furcsa módon, a GP döntőbe jutott Semmy Schilt a nagy verseny előtt egy héttel egy PRIDE mérkőzést vívott, amelyet elveszített. Ezt követően sérülésre hivatkozva visszalépett, így Hoost az ő helyén mégis csak részt vehetett a versenyen.

A decemberi viadalon az új-zélandi Ray Sefo és a legendás bajnok, Peter Aerts vívták az első mérkőzést. A győztes megosztott pontozással Sefo lett, ami azt jelentette, hogy Aerts az előző évhez hasonlóan, most sem jutott tovább. A holland tábor nagyon csalódott volt.

A következő találkozót mindenki óriási izgalommal várta. Amikor Bob Sapp és Ernesto Hoost belépett a kötelek közé, 74500 néző tombolt a Tokiyo Dome-ban. Az első menetben Hoost nagyon okosan, először lábra mért rúgásokkal lelassította a rárontó amerikait, majd elmozogva, kézzel megsorozta. Sapp iszonyatosan elfáradt, a menet végén már alig kapott levegőt. A szünetben azonban felfrissült valamelyest, és a második menetben sarokba szorította a kissé óvatlanná váló Hoost-ot. Bal, jobb, bal, jobb, záporoztak az ütések Hoost-ra, aki egy idő után már nem tudta védeni magát. Tobuaki Kakuda, a vezetőbíró beszüntette a mérkőzést, győzött Bob Sapp.

A harmadik találkozón az előző évi bajnok, Mark Hunt és Stefan „Blitz” Leko mérték össze erejüket. „Villám” Lekonak jól sikerült a 2002-es éve, és a gyorsasága miatt nem tűnt esélytelennek a bajnokkal szemben sem. Hunt lábra mért rúgásokkal és testre illetve fejre irányított ütésekkel kezdte a mérkőzést, de Leko remekül kontrázott. A második menetben mindketten fokozták a tempót, és nagy csatába bonyolódtak. A harmadikban aztán Hunt megvillant, egy kemény jobbegyenessel leterítette ellenfelét. Borzalmasan erős ütés volt, Leko összetört orral esett össze. Hunt ezzel bejutott az elődöntőbe.

A japán szurkolók nagy izgalommal várták a következő mérkőzést, hiszen legjobbjuk, Musashi, a roppant erős Le Bannerrel küzdött. Musashi bátran kezdett, ütései nyomán Le Banner orra hamarosan elkezdett vérezni. Néhány másodperccel az első menet vége előtt azonban a francia egy remek ütéssel padlóra küldte Musashit, akit szemmel láthatóan nagyon megviselt az eset. A másodikban mintha kicserélték volna őket, Musashi erejéből már csak a védekezésre futotta. Le Banner már az első perc végén újra leütötte őt, így Musashi edzői bedobták a törülközőt.

A japánok természetesen nagyon csalódottak voltak, de mire igazán búnak ereszthették volna a fejüket, egy váratlan esemény történt. Az első elődöntő előtt Tobuaki Kakuda megjelent a ringben. Láttára mindenki elcsöndesedett, a vezetőbíró pedig, megtette bejelentését. Kakuda közölte az elképedt nézőkkel, hogy Bob Sapp kézsérülést szenvedett a Hoost elleni csatában és nem tud kiállni a Sefo elleni elődöntőre. Hoost viszont harcképes, így a K-1 szabályai értelmében ő lesz Sefo ellenfele.

Ez a drámai fejlemény megint roppant izgalmassá tette a folytatást, hiszen mindenki jól emlékezett az osakai esetre, amikor Hoost sérült meg Sapp ellen. Most viszont az amerikai került bajba. Igen ám, de milyen állapotban van Hoost? Képes-e egy vesztes mérkőzés után megújulni, és legyőzni a jó formában lévő Sefot?

Nos, Ernesto Hoost villámgyorsan válaszolt ezekre a kérdésekre. Remekül tartotta magát, és a szerencse is vele volt. Sefo egyik rúgását térddel blokkolta, és az új-zélandi összerogyott a fájdalomtól. Mint kiderült, Sefo olyan szerencsétlenül rúgott össze Hoost-tal, hogy megsérült a bokája. Segédei támogatták le a ringből, a győztes, KO-val, Ernesto Hoost lett.

A másik elődöntőben egy várva várt visszavágó következett, Jerome Le Banner, és Mark Hunt küzdelme. A két sztár ezúttal sem okozott csalódást a nézőknek, az egyik legizgalmasabb mérkőzést produkálták. Hunt az első menetben próbált közel kerülni Le Bannerhez, a francia pedig, folyamatosan támadta Hunt bal lábát. Nagy küzdelem volt, egyik versenyző sem tudott a másik fölé kerekedni. A második menetben azonban Le Banner fölénybe került. Hunt lába egyre kevésbé bírta a terhelést. Le Banner ezért tovább támadta Hunt bal lábát és közben már fejre is próbálkozott. De sem kézzel, sem lábbal nem tudta megtörni Hunt-ot. Az új-zélandi láthatóan fáradt, de valahonnan mindig erőt merített, és veszélyes ütésekkel válaszolt. A harmadik menetben is ugyanez történt, sőt Hunt az utolsó másodpercekben még egy nagy rohamot is indított. Mindez azonban már nem volt elég ahhoz, hogy megfordítsa a mérkőzést. Le Banner egyhangú pontozással nyert, és ezzel visszavágott az egy évvel korábbi vereségért.

A döntőben azonban megint nem volt szerencséje. A „Tökéletes”-sel, Ernesto Hoost-tal küzdött a végső győzelemért, de ezen a találkozón már nem tűnt annyira összeszedettnek, mint Hunt ellen. Lehet, hogy annyira, az előző találkozóra koncentrált, hogy nem tudott még egyszer ugyanúgy felpörögni. Az első menetben ugyan nagyszerűen küzdött és egyesek véleménye szerint jobb is volt, de a második után már holtverseny alakult ki kettejük között. És jött a harmadik menet, amelyben egy rúgás után Le Banner a könyökéhez kapott, és lement. Számolás után fölállt és próbálta folytatni a küzdelmet, de egy újabb Hoost támadás után megint padlóra került. Újra rászámoltak, de Le Banner megint fölkelt, és fájdalmai ellenére folytatta a harcot. Hoost azonban nem kímélte, és a jóformán védekezésképtelen franciát harmadszor is leütötte. Újabb dráma, amelynek ezúttal is Le Banner volt a szenvedő alanya. A K-1 szabályainak értelmében, akire egy menetben háromszor is rászámolnak, az nem folytathatja tovább. Később kiderült, hogy Le Banner bal keze tört el a küzdelemben, ezért voltak óriási fájdalmai, ezért nem tudott már harcolni.

Ernesto Hoost így kiütéssel megnyerte a döntő összecsapást, és a sportág történetében elsőként, negyedszer is világbajnok lett. Ő maga is elismerte, hogy többszörösen is a szerencse kegyeltje volt ebben az évben. Attól kezdve, hogy Schilt helyén az utolsó pillanatban bekerült a fináléba, végig szerencse kísérte az útját. Ugyanakkor az is igaz, hogy a legfontosabb pillanatokban is higgadt maradt, és a Sapp elleni vereség után is képes volt összeszedni magát. Ellenfeleinek sérüléseiről pedig, nem ő tehetett.

Ennek a drámákkal tarkított estének a televízió nézők körében is óriási volt a sikere. A közel 35 %-os nézettségi arány parádés eredmény volt.

2003
Az újjáalakult K-1 menedzsment megpróbálta tovább bővíteni a kínálatot. A kísérlet eredményeképpen két K-1 Beast versenyt is tető alá hoztak. Ezek a viadalok mérsékelt sikert arattak, a legnagyobb szenzációt az okozta, hogy Mirco „Cro Cop” Filipovic megverte Bob Sapp-et. A K-1 GP döntőbe jutásért visszatértek a 2001-es rendszerhez. Eszerint négy GP versenyen lehetett minősülni az osakai selejtezőre. Akiknek itt nem sikerült elsőre továbbjutniuk, a vigaszágon, Las Vegasban küzdhettek tovább. Mint K-1 versenyző, ez utóbbi viadalon szerepelt először Amerikában Bob Sapp. Az amerikai óriás hihetetlenül izgalmas mérkőzésen győzte le honfitársát, Leopoldo Kimo-t. A nézőtéren ott ült az amerikai fenegyerek bokszoló, Mike Tyson is, aki a végén felment a ringbe. A vérben forgó szemű Sapp azonnal kihívta őt egy csatára, amit Tyson rögtön elfogadott. Az egykori világbajnok, később alá is írta szerződését egy K-1-es csatáról, ez azonban a mai napig sem jött létre. Mindenesetre ez az esemény hatalmas sajtónyilvánosságot kapott, világszerte a K-1-ről beszéltek. Ezt a versenyt egyébként az új holland sztár, Remy Bonjaski nyerte meg.

Ernesto Hoost-nak, az előző évi bajnoknak a teljes éve ráment egy fertőző bőrbetegség gyógyítására, így nem vehetett részt az osakai versenyen. Sérülés miatt hiányzott Jerome Le Banner, és nagy vetélytársa, Mark Hunt is. Filipovic pedig úgy döntött, hogy inkább más szakágban próbál szerencsét. Ezeknek az okoknak köszönhetően, a korábbi bajnokok közül csak Peter Aerts került be az év végi döntőbe. Aerts honfitársát, Jerrel Venetiant verte meg az osakai versenyen. Ezt a viadalt Bonjasky, a „Párduc” nyerte meg, aki legyőzte, és ezzel kiejtette Bob Sapp-et is.

Sadaharu Tanikawa, a K-1 eseménymenedzsere decemberben így foglalta össze a helyzetet: „A legjobb nyolc versenyző között öt újoncunk van. Az új generáció megérkezett! Már nagyon várom tőlük az izgalmas akciókat!”

Októberben a sorsolás után a következő párosítás alakult ki:

1. mérkőzés: Cyril Abidi – Stefan Leko

2. mérkőzés: Peter Graham – Remy Bonjasky

3. mérkőzés: Musashi – Ray Sefo

4. mérkőzés: Alekszej Ignashov – Peter Aerts

Az élet azonban másként alakult, Leko helyén végül a korábbi IBF profi boksz világbajnok dél-afrikai Francois Botha indulhatott a döntőben.

A decemberi versenyre az emberek órák alatt elkapkodták a jegyeket. Mindjárt az első csatának megvolt a maga pikantériája, hiszen Cyril Abidi azzal a Bothával küzdött, akivel Osakában botrányos mérkőzést vívtak. Azon a mérkőzésen Botha rárohant Abidire, és ütészáport zúdított a franciára. Abidi le is került a földre, a feldühödött Botha azonban ott is folytatta az ütlegelést. Ez azonban természetesen tilos, így a bíró szabálytalanságért azonnal leléptette Bothát.

A döntőben azonban már szabályos küzdelmet vívtak. Botha próbált rohamozni, és az ökleiben bízva sokat ütni. Abidi ugyanakkor szép rúgásokkal lassította a dél-afrikait. Egy alkalommal azonban elcsúszott, és hanyatt esett. Ebből a helyzetből azonban egy szempillantás felemelte mindkét lábát és úgy fogadta Bothát. Szerencsére Botha megállt, és nem szabálytalankodott. A folytatásban egyre jobban érvényesült Abidi taktikája. A harmadik menetben egy pompás fejre vitt rúgással le is küldte Bothát, és ez már elég volt ahhoz, hogy a bírók egyhangú pontozással neki adják a győzelmet.

A második mérkőzésen az ausztrál karatés Peter Graham és Bonjasky a „Párduc” kerültek szembe. A veterán ausztrál nagyon bátran kezdett, egy-két gyönyörű rúgással és ütéssel megmutatta, hogy klasszis versenyző. Az első menet vége előtt azonban Bonjasky egy pompás térdrúgással bordán találta Graham-et. Graham padlóra került, a bíró rászámolt. Az ausztrál ebből még felállt, de néhány pillanattal később Bonjasky megint eltalálta őt, és ez már végérvényesen eldöntötte a csatát. Bonjasky kevesebb, mint 3 perc alatt KO-val győzött, így pihenten várhatta a folytatást.

A harmadik párban Ray Sefo és Musashi következtek. Sefo a torna előtt lázas beteg volt, így meglehetősen legyengült állapotban állt ki a mérkőzésre. Ennek ellenére fantasztikusan helytállt. A harmadik menetben még arra is futotta erejéből, hogy nemcsak mozdulatokkal, hanem szavakkal is hívta Musashit, hogy jöjjön, és próbálja őt megütni, ha tudja. Musashi azonban nem akart fölösleges csatába keveredni, és nem reagált erre a provokációra. A kiegyenlített küzdelemre jellemző, hogy Musashi csak kis különbséggel győzött.

A negyedik mérkőzésen igazi nagyágyúk csaptak össze. Az általános vélekedés szerint mind Aerts, mind pedig Ignashov esélyes volt a végső győzelemre. A rajongók közül a legtöbben Ignashov győzelmét jósolták. Az első menetben a „Skorpió” elsősorban balegyeneseket ütött, míg Aerts kombinációkkal és lábra mért rúgásokkal dolgozott. Kiegyenlített küzdelem folyt, és ez a következő két menetben is így maradt. A bírók extra menetet kértek, amelyet a harmadik végére elfáradó Ignashov már nem bírt úgy erővel, mint Aerts. A holland tisztán megnyerte a negyedik menetet, és ezzel a mérkőzést is.

Az első elődöntő előtt egy marketingszempontból kifogástalan eseményre került sor. A nézők számára hatalmas kivetítőkön bejátszottak egy videofelvételt, amelyben Mike Tyson elmondta, hogy szívesen jönne Japánba, mert még egyetlen K-1 versenyző sem ismeri az ő ökleit. És hogy nagyon várja már, hogy összecsaphasson Bob Sapp-el is. Ez után Sapp jelent meg a ringben, hogy élőszóval tudassa a 67 ezer nézővel: „A szerződést aláírtuk, Mike és én jövőre összecsapunk!” A bejelentést óriási ováció fogadta. (Más kérdés, hogy ez a csata a mai napig sem jött még létre.)

Az első elődöntő már az első menetben véget ért. Bonjaskynak még két perc sem kellett, hogy egy csodálatos ballábas rúgással fejen találja Abidit, majd többször is megüsse. Abidire rászámoltak. A folytatásban a francia még mindig alig állt a lábán, amikor Bonjasky egy térd rúgással végleg lezárta az ügyet. Újabb KO győzelem, és a „Párduc” máris a döntőbe jutott. Abidi egy nyilatkozatában el is ismerte Bonjasky győzelmének jogosságát, „egyszerűen jobb volt, mint én”- mondta.

A másik elődöntőben Musashi és Aerts találkoztak egymással. Musashi egyik edzője, Frankie Lyles korábbi nagyközépsúlyú profi ökölvívó világbajnok, a torna előtt azt jósolta, hogy tanítványa meglepetést okoz majd. Nos, Musashi a Sefo elleni találkozón jól dolgozott, de igazán Aerts ellen mutatta meg, hogy mennyit fejlődött. Remek fejrúgással indított, sokat ütött, nagyon aktív volt. A folytatásban még közeli ütéskombinációkat is bevállalt, ami nála újdonságszámba ment. Aerts mindent megpróbált, jól küzdött, de Musashi meglepte őt. A bírók egyhangú döntése alapján Musashi nyert, és ezzel bejutott a döntőbe.

A fináléban az volt a kérdés, hogy hat kemény menet után képes-e még felvenni a versenyt a gyors KO győzelmei miatt pihent Bonjaskyval? Az első menetben Bonjasky repülőrúgásokkal, gyors ütésekkel előnyre tett szert, de Musashi lábra mért rúgásokkal, ha nehezen is, de próbálta tartani magát. A második menet azonban már egyértelműen a hollandé volt. A harmadikban is Bonjasky volt fölényben, és bár Musashi megpróbált hajrázni, már nem volt esélye. Bonjasky egyhangú pontozással nyert és ezzel világbajnok lett. A ”Párduc” sikere teljesen megérdemelt volt, hiszen nemcsak az egész év során, de a döntőben is rendkívül meggyőző teljesítményt nyújtott. Látványos, és főleg nagyon hatásos repülő rúgásaival szemben mindenki tehetetlen volt. Ezzel a (egyébként ismert) technikával új színt hozott a K-1-be.

Ez az év volt Bonjasky életének eddigi legjobb időszaka. Az egykor modellként és banktisztviselőként is dolgozó Bonjasky az év elején megnősült, a végén pedig, megkapta a K-1 világbajnoknak járó 400 ezer dollárt.

A verseny televíziós nézettsége ezúttal 20%-os volt.

Forrás: Várhegyi Ferenc, Eurosport